Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1990. augusztus, I. évfolyam, 8. szám »


Octavian Paler

Octavian Paler
LELKIISMERET ÉS IGAZSÁG
Nemrégen néhai középiskolám, a Spiru Haret Líceum mai növendékeivel találkoztam, ahol többek között valaki a következő kérdést intézte hozzám: „Mit tanulhatunk egy írótól?” Azt válaszoltam: „Semmit.” És nem szerénységből feleltem ezt, alaptalanul sem. Elsősorban nem hiszem, hogy az írónak joga van azt követelni, hogy őt valamiféle lelkiismereti tanárnak tartsák. Aztán, véleményem szerint, nem az a kérdés tevődik fel, hogy mit kap valaki egy könyvtől, hanem fordítva, mit ad: érzékenységben, intelligenciában, álomban, hiszen a könyv azt adja nekünk, amit magunk fedezünk fel benne. Végül pedig, az író néha tévelygésben élhet, és ebben az esetben, ha tanítani akarna is, nem taníthatna másokat egyébre, mint saját tévelygéseire. Mire taníthatta volna például csodálóit Oscar Wilde abban az időben, amikor a Savoyban vacsorázott, és elkápráztatta társaságát sziporkázó intelligenciájával? Bizonyára semmire, saját akkori élet- és művészetfilozófiáján kívül, mely arra a könnyelmű bölcsességre alapult, hogy a szépnek undorodnia kell a rúttól is, a szenvedéstől is, hogy a művészetet szolgálni annyit jelent, mint elszakítani a fájdalomtól. Oscar Wilde mindenáron főművét akarta az életvitelében megalkotni, s talán hitte is, hogy ez sikerülni fog neki. Vajon nem volt csodálatra és irigylésre méltó az adottságai miatt, és későbbi saját bevallása szerint, nem a napos oldalon élt? Toulouse-Lautrec, aki a nagy port felvert botrány évében találkozott vele, később emlékezetből készített portréján választékosan öltözött senornak, finom ízlésű és tartózkodó dandynak ábrázolja. Ez az Oscar Wilde még nem tudott semmit a börtönökről. Ezzel szemben meg volt róla győződve, hogy mindent tud a művészetről. De következett az ismert rémálom, mely keményen mutatta meg neki, hogy „a főbenjáró bűn a felületesség”. Vallomását hallgatva is nehéz elképzelni, micsoda undorral süllyed Oscar Wilde a readingi fegyház mocskába, de ha végigolvassuk, megértjük, hogy ez a szennyfürdő jelentette számára a megtisztulást. Ebből a tisztítótűzből más íróként került ki, olyan íróként, aki saját boldogtalansága fényénél fogta fel, hogy elválasztva művészetét az igazságtól, tulajdonképpen az igazságot sem értette meg, és a művészetet sem. Abban a pillanatban, amikor a sajnálat és az igazság lelki megrázkódtatást okozott neki, volt ereje fölébe emelkedni egy káprázatos, de felületes tehetségű írónak, hogy azután a De Profundis megrázó hangján szólaljon meg. Természetesen kockázatos elfogadni azt, hogy a nyomorúság esély, de az köztudott tény, hogy ez a drámai tapasztalat hozta felszínre Oscar Wilde-nál az igazi művészet mély hangjait. Úgyhogy, mondhatnánk, tragédiája végén az esztétikához adott erkölcsiség található meg nála.
Bizonyos vonatkozásban ugyanaz a lecke, melyet részben maga az emberiség szenvedett el ebben a században. Ha a XIX. század némelykor Oscar Wilde Savoy-beli elszigetelődésével és illúziójával élt, a XX. század a readingi fürdőben találta magát. Az igazságot és a szánalmat megrázó katasztrófákban fedezte fel újra, a gázkamrákban, az embereknek szánt vágóhidakban, a lágerekben. Hogyan moshatná kezeit az ember – mint Pilátus – ilyen körülmények között? Mindenfajta erőszak, elnyomás, kényszer ellenére a tízparancsolat szavaira emlékezzen, hogy szeresd felebarátodat? Hogy szeressen olyan különböző lényeket, mint amilyen különbség a szögesdrót és a kék égbolt között van? Hogy szeresse a meggyilkoltakat és a gyilkosokat egyaránt? Nem, bármennyire fájdalmas volna lemondani egy olyan nemes elvről, mint a szeretet, nem lehet ezt feltétel nélkül alkalmazni. Szeretni annyi, mint választani, mindenkit szeretni viszont egyet jelent azzal, hogy senkit sem szeretünk. És még ha nem is lehet gyűlöletben élni, éppen olyan erkölcstelen lenne egyformán szeretni az áldozatot és a hóhért. Európa temetői tele vannak ilyen értelmű figyelmeztetésekkel. Ezek láttán a művész már nem idézheti meg az árbocra kikötött Odüsszeuszt, fülében viasszal.
Elkalandoztam, hogy elmondhassam, ha az istenek esztétikusak, mint Aphrodité, csakis az emberek lehetnek erkölcsösek. Pontosabban, az ember isten, akit arra kényszerítettek, hogy erkölcsös, legyen.
*
Végiggondoltam a lehető legtisztességesebben az összes érvet, amelyet egy író felhozhat, ha azt tartaná, hogy az ő területe csakis a művészet, s nem a történelem, figyelmen kívül hagyhatja korát és etikai kötelezettségeit, és közben teljesen ártatlan maradhat. Azt mondaná, esetleg, egy Utolsó Ítéletnél – ha volna Utolsó Ítélet –, hogy ő, csupán egyetlen élete lévén, úgy döntött, azt egészében a művészetnek szenteli; hogy messze elkerülte a történelem dübörgését, kálváriáját, hevét, szélsőségeit, szenvedélyeit, ünnepnapjait, kitöréseit és felszólításait, hogy nyugodtan dolgozhasson mint művész; hogy egyetlen oltára volt, és egyetlen isten előtt mutatott fel áldozatot: ez a művészet; hogy éjszakáit, nappalait a műveinek szentelte, gyakran lemondva, a művészet öröméért, bármely más örömről, lemondva a barátságról, a szerelemről. Nem hallott, nem látott, nem akart hallani, nem akart látni semmi olyat, ami felzaklatta volna vagy letérítette volna útjáról. Szerény magányban élt, mint egy aszkéta, haláláig hűen ahhoz a munkához, amit magára vállalt. Nem élt vissza senkivel-semmivel, saját testén kívül, amelyet álmatlanságra kárhoztatott, és a lelkén kívül, amely sóvárgott az élet után. Csak saját magát játszotta ki, teljesíteni akarván az álmát, hogy meghódítson egy morzsányit a végtelenségből, amely majd szembeszegül évszázadok porával; vajon nem ez volt a legértékesebb ajándék, amit felajánlhatott a történelemnek? Aztán őt nem tehetik felelőssé amiatt, ami rossz, igazságtalan, botrányos dolog megesett a történelemben, legfeljebb egy rosszul sikeredett verssorért, egy nem meggyőző hőséért, egy pontatlan gondolatmenetért. Hogy voltak gyilkosságok, golgota, mészárlások, rémálmok, agressziók, szenvedések? Nem ő követte el őket. És ráadásul sok mindenről nem is tudott. Hogyan lehetne hát hibás olyan tévedések és bűnök, igazságtalanságok miatt, amelyeket mások követtek el? Csupán azért, amiért nem tett semmit a megakadályozásukra? Nem volna túlzás ez a vád? Az igazság nem reá volt bízva, azt másokra hagyta. Nem akarta felosztani, szétszórni, egészben akarta valaminek szentelni erejét; az élet olyan rövid... Így, minden energiáját a művészetnek szentelve sem írta meg minden könyvét, amit szeretett volna, így sem teljes a műve, megcsonkította a halál... Végül pedig, talán a legnyomósabb érv: a szép önmagában magatartást képvisel. Aphrodité, a szerelem istennője vajon nem első istene a szabadságnak is? Mert a szerelem mindenekelőtt a szabadság kifejezője. Csak a szépet szolgálva is nagy áldozatot hozott a művész az emberiségnek, állandóan arra emlékeztette, hogy van szépség, és hogy ettől, nagyon súlyos kockázat vállalása nélkül nem szabadulhatnak, mert ha a bűn ellentéte nem az erény, ahogyan Kierkegaard mondotta, hanem a szabadság, akkor a szép ellentéte nem a rút, hanem egy ennél sokkal nagyobb rossz, a barbárság. Egyesek nevettek Erasmus eszményén, miszerint az embert a kultúra jobbá teszi, de senki sem bizonyította be, hogy a kultúrálatlanság hasznosabb volna számunkra. Jobb híján tehát nincs más esélyünk, mint naivnak lenni, úgy, ahogyan Erasmus.
Magától értetődő, hogy egy alkotó legtermészetesebb óhaja, hogy kétségeit, lelki tusait valódi műben lássa megfogalmazódni, és egyáltalán nem könnyű Gide híres figyelmeztetését visszaverni, mely szerint jó szándékkal nem lehet jó irodalmat alkotni. Valóban, hány meg hány jó szándékú könyv süllyedt a jelentéktelenségbe, csak mert nem volt valós művészi értéke is? Példák felsorolása fölösleges. Túl sok volna. Legfeljebb azt vethetnénk a szemére Gide-nek, hogy elkent egy igen jogos kérdést: vajon a művésznek ebben az esetben el kell szakadnia a szándékától?
Ennél a kérdésnél Malraux egy csodálatos kijelentése jut eszembe, hogy „a művész nem az istenek hatósági jegyzőkönyvvezetője, hanem a vetélytársa”, mely kijelentésben a szerző szándéka a lehető legvilágosabb. Az istenek vetélytársaként a művész nem tartja befejezettnek a világ teremtését. Mi több, azt tartja, hogy ez a teremtés tökéletlen, tele van tévedésekkel, ki kell javítani, talán éppen más, igazságosabb alapokra helyezni, és úgy véli, hogy neki, a művésznek joga van, sőt kötelessége közbelépni. Röviden, a művész meg akarja érteni, és részt akar vállalni belőle. Míg az istenek hatósági jegyzőkönyvírójaként a művész nem merné vitatni a valóságot, lelkiismeretesen tiszteletben tartaná a dogmákat, jegyzőkönyvet írna anélkül, hogy véleménye lenne arról a világról, amelyben él, a sorsról és saját magáról; számára az istenek által megítélt dolog tekintélye igazabb volna magánál az igazságnál.
Valljuk be: addig, amíg a visszavonulás, kívülállás, hallgatás, a semmi által sem háborgatott derű isteni eredetűnek számít, micsoda kísértés ebbe menekülni, hogy nyugodtan álmodozhasson az ember az örökkévalóságról. Csakhogy az ember az isten fonákja. Ha az istenek hallgatnak, ő arra van kárhoztatva, hogy beszéljen. Ha az istenek közömbösek, ő arra van ítélve, hogy állandóan válasszon az „igen” és a „nem” között. Ha az istenek halhatatlanok és füstből vannak, az ember halandó, és húsból meg vérből van. És – az istenek egyik vetélytársa szerint – saját húsa és szenvedélyei szintjén érez és él. Ha pedig kétféle magány létezik, egy emberi, mely igazságra és világra vágyik, és egy isteni, mely elszigetelődik az igazságtól és a világtól, az igazi művész tudja, hogy a tehetségnek egyetlen igazolása van: segíthet, hogy szembenézzünk a sorssal.
Amennyi tisztánlátás, annyi dráma? Természetesen. De amenynyi öntudat, annyi igazság. Engem ez a gondolat vitt arra a meggyőződésre, hogy egy író sorsa nem elsősorban attól válik tartalmassá, amit az élettől kap, hanem attól, amit ő nyújt az életnek. Tetszik, nem tetszik, a történelemben élünk, az életnek pedig, legyen akár sikerült, akár elhibázott a mű, annyi értelme lesz, amenynyit mi adtunk hozzá. Talán emiatt jutottam oda, hogy azt higgyem, a tiszta esztétikum korszerűtlen illúzió egy keresztrefeszítésekkel és csapdákkal teli világban és században.
Pillanatig sem jut eszembe megfeledkezni arról, hogy nincsen alkotás, sem pedig érdemleges erőfeszítés az érték-szemponton kívül, hogy a középszerűség továbbra is veszélyes marad akkor is, amikor nemes szándékok nevében mozgolódik, amelyeknek hitelét ronthatja; mint ahogyan nem feledkezem meg arról, hogy semmi sem nagyobb rágalom egy művészre nézve, mint az a gyanú, hogy elszigetelődik, ha a saját ábrándjaiba merül. A művészet magányban születik, gyakran magánnyal találkozik, de igazi elhivatottsága az áldozathozatal. Szerintem ennyi elég ahhoz, hogy el lehessen kerülni azt az elemi hibát, hogy összetévessze valaki a magányt az elefántcsont-toronnyal. Annyiféle magányt szülő világban a művészet összetartozóvá teszi az egymást nem ismerő embereket, és ilyen értelemben mindig is az igazságnak és a jónak érdekében cselekedett. De bármennyire is értékelnénk ezt az ajándékot, és bármenynyire örvendenénk annak a tudatnak, hogy a szépség mindig veszélyt jelentett mindenféle barbársággal szemben, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a mi századunkban, s talán egyre inkább, a szépség önmagában véve nem elég. Mert századunk embere nemcsak életét látta súlyosan veszélyeztetve, hanem ennek az életnek az értelmét is. Első esetben szóltak hozzá ilyen nyíltan az abszurditásról. Első ízben kényszerült arra, hogy széles körben és élesen tapasztalja, a szabadság fölébe kerekedhet a létnek. Első ízben villant fel előtte a határtalan katasztrófa, melyben egyszerű robotgéppé válhat, vagy megölhetik álmában. Hogy lehetne mindezt kirekeszteni? Hogyan engedhetné át magát az ember az ábrándjainak, hullámokon ringatózva, melyekről nem tudni, merre sodornak, a mennyország vagy a pokol felé? De különösen, hogy lehet kijelenteni: „engem csak saját ábrándjaim érdekelnek”? Emlékezzünk még arra, hogy a trójai háborúban Aphrodité a trójaiak oldalán állott, és nem tudta biztosítani a győzelmet védencei számára? Talán nem ártana. Akárhogyan is, a szépség nem lehet közömbös a környező világ iránt. Nem elégedhet meg azzal, hogy csodálja magát a tükör előtt, közönyösen, miközben másfajta értékek halálveszedelemben vannak, és miközben az igazságon annyiszor követnek el erőszakot. Mert az ilyen közönynek tulajdonképpen egyetértés a neve. És talán éppen ebben áll a művészet nagysága, hősiessége, hogy neki egyazon időben álmodoznia kell, és tisztán látnia, átélnie az illúzióit és megítélnie magát. Ez a folytonos feszültség az álom és a tisztánlátás között, a szépség és a kötelesség között nehéz és némelykor drámai, de a művésznek nincsen más esélye, mint saját művészetének becsülete. Akarva-akaratlanul harcos, csupán tette vagy közönye értelmét választhatja meg. Vagy, ahogyan Camus mondja, a felelőtlen művészek ideje lejárt.
Íme, ezért nem hiszem azt, hogy az etikai igényeket vissza lehet utasítani, anélkül, hogy éppen a művészetet, az egész kultúrát árulná el a művész. És íme, miért hiszem azt, hogy egy író aszkézise csak kötelességekkel lehet terhes, őszintén szólva, felteszem magamnak a kérdést, vajon milyen mértékben létezhetett valaha olyan korszak, amelyben a művész hallgatási szerződést köthetett a szfinxszel, anélkül, hogy csalódott volna. Az az érzésem, hogy nem volt ilyen korszak. De ha volt is, a tapasztalat arra kötelez, hogy igazat adjunk azoknak, akik felhívják a figyelmünket, hogy a tartózkodás ma már lehetetlenség; maga e tartózkodás részvételt jelent, magatartást. Gyakorlatilag, ez a század leegyszerűsítette a művészet szerepét, és ugyanakkor kényesebbé is tette. A század véres igazságtalanságai világosabban elválasztották a rosszat a jótól, de ugyanakkor abba a helyzetbe hozták az írót, hogy ne elégedhessék meg csak a megengedhetetlen rossz figyelembevételével. Ugyanilyen megengedhetetlenné vált minden, ami lealacsonyítja bennünk és belőlünk az emberségest És azt hiszem, nyilvánvaló, hogy egy író ma már nem választhat a művészet a művészetért és a tendenciózus művészet között, hanem csak a tendenciózus művészet különböző fajtái között. Halmar beszállt ebbe a nemes és kemény kalandba, melynek során az emberi szív nyomorúságáról és dicsőséges voltáról kell beszélnie, olyan felelősség kockázatát vállalta magára, amellyel azt a kiváltságot kell megfizetnie, amivel mások nevében is szólhat, és lemondott a közöny kényelméről – mindarra az időre, amíg igazi író akar maradni.
Az a tény, hogy bizonyára nem Sartre volt a leginkább feljogosítva, arra, hogy ezt a vádat megfogalmazza, még nem akadályozhat meg bennünket, hogy észrevegyük helyességét: „Én Flaubert-t és Goncourt-t felelősnek tartom a Kommün utáni megtorlások miatt, mert egy sort se írtak le a megakadályozásukért. Nem az ő dolguk volt, mondhatná valaki. Hát a Calas per vajon Voltaire dolga volt? Dreyfus elítélése vajon Zola dolga volt? Kongó adminisztrálása vajon Gide dolga? Ezek közül mindenik szerző, életének egyedi körülményei között, mérlegelte az írói felelősséget.” Annál inkább szükséges ez ma, miután még kíméletlenebb leckékkel került szembe, a művészetnek választania kell az erkölcsösség és az erkölcs hiányának erkölcstelensége között. Igaz, hogy a XX. század íróját néha túlterheli a tisztánlátás kockázata és azok a fenyegetettségek, amelyek nem függenek tőle, melyeket hajlamos kikapcsolni azzal az illúzióval, hogy ezzel el is űzi őket, mint rossz szellemeket. így eshet meg, hogy Szkülla és Kharübdisz között a remény olykor igen fáradtnak és bizonytalannak tűnik. De éppen ebben a bizonytalanságban egy adott pillanatban az embernek eszébe jut, hogy egyetlen élet áll rendelkezésére, nem lehet mást tenni, mint minél igazabbul leélni; és hogy az örökkévalóság nem jéghegy, amelyben egy szívdobogást tartósítanak, hanem a halhatatlanságnak az a része, amelyet egy mélyen átélt pillanat magába foglalhat. Végül az író kénytelen lesz figyelembe venni százada tragédiáit is, reményeit is. Figyelmen kívül hagyni ezeket a tragédiákat annyit jelent, mint lemondani az igazság megfogalmazásáról. Figyelmen kívül hagyni a reménységet annyit jelent, mint sorsszerűvé alakítani ezeket a tragédiákat. És lehet-e alkotni remény nélkül? Én nem hiszem. Danténak a pokol kapujára írott verssorait úgy értelmezem, hogy csak lemondva minden reményről hatol be az ember a pokolba. És elismerem, hogy csodálom azt az erőt, amellyel az abszurdum mögött olyan reményt keres valaki, hogy képes kimondani, mint Emerson: „Minden fal egy ajtó”.
A művészetben a kopernikuszi forradalom később következett be. Kopernikusz halála után a művész még mindig a világegyetem középpontjának hitte magát. Idővel megértette, hogy ő sem kivétel, és hogy nincsen más kiváltsága, mint hogy a húsában érezze a világ minden megrázkódtatását, de amit elvesztett a nyugalmából, kénytelen volt kárpótolni kötelességtudatával. Mert egyetlen mód van arra, hogy ne legyen részese az igazságtalanságnak: ellene fordulni, amikor szembekerül vele. És egyetlen szempontból lehet ma megítélni Pontius Pilatust: azt mondani, hogy egy ilyen században, ha az ember kezeit mossa minden felelősséggel szemben – tulajdonképpen a kínzásokban való részvételt jelenti.
De vajon csupán csak a szépségben való hit nem azt jelenti-e, hogy nem hiszünk eléggé a művészetben? Feltettem magamnak ezt a kérdést, és csak a következő választ adhattam rá: ellenkezőleg, elég hitet jelent, mert nem engedjük meg, hogy nemes tulajdonságai hiányozzanak; olyan tulajdonságok, melyeket maga az idő szabott meg. A kérdés viszont másképpen is feltehető. Vajon az erkölccsel a művészet nem maga szab magának korlátokat? Vajon nem válik zavarossá tisztasága, még ha nemes értelemben is? Vajon nem éppen így kerül a szolgasors veszélyébe az a szabadság, amelyre mindig is szüksége volt? De hát miféle szabadság a Pontius Pilatus szabadsága? Joggal mondták, hogy a mi időnkben még a kő passzivitása is cselekedet. Ilyen körülmények között, a közöny szabadsága nyilván nem egyéb diszkrétebb részvételnél azokban az igaztalanságokban, amelyek azt a századot gyötrik, szétzilálják, és megannyi katasztrófa fölött, amely világméretűvé növelte a readingi fürdőt, a kétségbeesés filozófiáinak zászlaja leng. Igen, az erkölcscsel a művészet valóban mérsékeli magát – de arra, hogy ne tagadja meg azokat az eszményeket, amelyek nélkül elhervadna. Mérsékeli magát, de azért, hogy ugyanakkor az ürességtől és a bűnösségtől óvakodjék. Ami a tisztaságot illeti, el kell ismernem, hogy ennek kapcsán mindig voltak számomra érthetetlen dolgok. Nem értettem, miféle tisztaságra vágyik az a művészet, amely szenvedélyeinket akarja megfogalmazni. Úgy tűnt nekem, és az évek folyamán egyre nehezebben tudtam elszakadni ettől a nézettől, hogy ha a művészet nélküli élet visszafele, a barlang felé halad, az élet nélküli művészet jelentőség nélküli szépséghez vezet; és hogy mind a kettő, az élet is, a művészet is a másik betegségében szenved, ha az ember meg akarja őrizni azt a törékeny helyét, amelyet két lábra állva az állatok és istenek között biztosított magának. Körülményeik, melyeket nincs szándékomban itt felidézni, és egy alkati fogyatékosság arra késztetett, hogy könyvek és az élet között éljem életem, mint valami más Szkülla és más Kharübdisz között, anélkül hogy képes lennék dönteni. Talán ezért volt mindig nehéz elhinnem, hogy létezhet mennyország könyvek vagy élet nélkül, még akkor is, ha ez a kettős pazarlás kettős károsodást feltételez; bármely óra, amelyet könyveknek szentelünk, az élettől ellopott órának tűnik, vagy az is; és fordítva. De ma már nem panaszkodom. Azt gyanítom, hogy ezek miatt a bizonytalanságok miatt is jutottam el ahhoz a meggyőződéshez, hogy a boldogság olyan, mint a szabadság; nem kényelem, hanem igény.
Természetesen tudom, miért volt egy pillanat a háború utáni kultúrtörténetünkben, amelyben az esztétikum durván győzedelmeskedett az erkölcsieken, kiüldözve azt a színről. Ez azután történt, hogy a „nyomasztó évtized” után gyakran és visszaélésekkel tévesztették össze a tendenciát a tézissel. A régi megszorításokra való reakcióként, amikor irodalmunkban felfrissült a levegő, a művészet szükségét érezte a megtisztulásnak. Mert előzőleg dogmatikus kiszolgáltatottság alázta meg, most gőgössé vált. Mert bizonyos dogmák terhét volt kénytelen elviselni, most üres kézzel akart maradni, könnyelműsködni akart, saját szépségétől elbűvölten csodálni magát a tükörben, mindent erre a szépségre csökkenteni. A túlzás érthető volt. Felszabadító túlzás volt. Általa a művészet levetkőzte magáról régi korlátait, és visszahódította önmagába vetett hitét. De logikus volt, hogy a végbement tisztázások és tisztulás után, az etika visszakapja jogos helyét. Nem félretéve az esztétikumot, és még csak alárendelve sem, de melléállva és kölcsönösen feltételezve egymást. És azt hiszem, ki kell emelnünk ennek a folyamatnak a törvényszerűségét, mert a régi rossz romjain, melyet az a tény termelt ki, hogy a művészet természetétől idegen kötelezettséget róttak rá, más rossz unszolása következhet be, reflexszerűen, hogy tagadjanak bármiféle kötelezettséget. A valóságban az etikai követelményeknek semmi köze sincs a durván szociologizáló normákhoz, amelyek fullasztották és lefokozták a művészetet az ötvenes években. Éppen ezek ellenkezője igaz. A kötelezettségeken nem korlátozást értek. A szerepen nem dogmatikus leszorítást értek. Az író – mondta egyszer valaki – nem sínre tett vonat. Nem szolgálatba lép, hanem tűzre lobban. Én is így gondolkodom. De mert a művészetet arra kényszerítették, hogy természetellenes szerepet töltsön be, ami művészietlenné változtatta, vajon elkövethetjük-e azt a hibát, hogy távol tartsuk minden szereptől, minden kötelezettségtől? Elfelejthetjük vajon, hogy a barbárok például hosszú időn át nem azért nem törtek be Rómába, mert a légióktól féltek, hanem azért, mert a legendáitól féltek? Az ilyen álszabadság az én képzeletemben hasonlít egy olyan próbababához, amelyik frakkba van öltöztetve, a frakk alatt viszont kényszerzubbonyt visel. A hiábavalóság és a belenyugvás kényszerzubbonyát.
Hogy továbbra is őszinte maradjak, arra nem érzem felkészülve magam, hogy megértsem az aszkézist. Nem hiszek a magány jóságában, a sivatag közepén terjedő boldogságban. Szükségem van arra, hogy beszéljek és hallgatóságom legyen. Szükségem van arra, hogy szóljanak hozzám, és én azt meghallgassam. De ez személyes kérdés, s talán személyes hiányosság. Elboldogulok, ahogy tudok, kíméletlen életszomjammal, anélkül, hogy kritériummá alakítanám. Ezzel szemben nem tudom nem bevallani, hogy az az író, aki azt mondaná, „nem érdekel a világ, csupán a művészet érdekel,” ellentmondásba kerül önmagával, ha nem égeti el a kéziratait. Mert könyveit éppen annak a világnak ajánlja, amelyet figyelmen kívül hagy, és ettől vár igazolást. Némelykor eszembe jut, hogy Oscar Wilde kijöhetett volna Readingből anélkül, hogy maga fölött is ítélkezett volna, megőrizve lelkében ellenséges indulatait, csupán azzal a társadalommal szemben, amelyik kitépte őt a jól fűtött szalonokból, és rabruhában egy cellába lökte. Azon a napon, amikor összeláncolt kezekkel átvezették a csődbe jutottak ítélőszéke elé, és a gúnyolódó tömegből egyetlen barátja köszöntötte kalapemeléssel, meggyűlölhette volna a világot, mert kinevette az ő szerencsétlenségében – megfeledkezve arról, hogy mielőtt Readingbe került, ő maga is bizonyára képes lett volna közömbösen nézni mások nyomorúságát. Ez viszont csak egy könnyelműség végső bukása lett volna. Szerencsére. Oscar Wilde megértette, hogy az az egyetlen ember, aki a tömegben kalapot emelt, nemcsak egy sors sújtotta barátot üdvözölt, hanem a végre újra megtalált művészetet is. És hogy lényegében utat mutatott neki az a gesztus. Lehet, hogy a De Profundis alkotója akkor értette meg igazán, hogy nem tenni semmit a rossz ellen annyit jelent, mint elősegíteni annak létét. Az, ahogyan a felületességről beszélt, erre enged következtetni. És vajon csalódom, ha arra gondolok, hogy ma csak olyannak csodálhatjuk Oscar Wilde-ot, amilyen abban a pillanatban volt, a maga megrázkódtatásában, mert időközben a „felelőtlenség bűne” még erkölcstelenebbé vált? mert tudjuk, hogy nem létezik már sem menekvés, sem ártatlan könnyelműség ennek a századnak a kultúrájában? hogy az isteni közöny egyenlő lehet a lelkiismereti vétséggel? és hogy az igazi kultúra nem mondhat már le etikai kötelezettségeiről anélkül, hogy ezzel létjogosultságáról lemondana?
Ha nem csalódom, a magyarázat a következő: nem tudom azt hinni már, hogy a művészet szerepe elsősorban az, hogy meggyógyítson bennünket az élet fakasztotta sebekből. Egyre jobban meg vagyok győződve arról, hogy feladata éppen az: fertőzzön meg az élettel. Nem tudom már meggyőzni magam arról, hogy a művészet feladata elviselhetőbbé tenni számunkra a világot. Én a magam részéről azzal a makacs illúzióval írok, hogy a művészetnek segítségünkre kell lennie a világ jobbá tételében. Nem tagadom, hogy a művészetnek gyógyító, megváltó szerepe van, de azt hiszem, nem az utca emlékétől kell megmentsen, hanem a kicsinyességtől és a korlátoltságtól, egyébként az annyit emlegetett megtisztulás nem volna egyéb a tehetetlenség ünnepélyes bevallásánál, a lemondásnál. Az élet helyét elfoglalná a sorsszerűség rangjára emelt viszontagságosság, a művészet pedig érzéstelenítővé, elpuhult belenyugvássá és művi tisztítótűzzé válna. S aztán az ókori katarzis – feltéve, hogy összetéveszthetnénk a balzsammal – talán minden körülmények között kívánatos? Ha a görögöknél a szépség önmagában erkölcsi értékké válhatott, nekünk már nincs meg ez az esélyünk. Az igazságot és Justitia mérlegét is Aphrodité mellé kell tennünk.
KÁNTOR ERZSÉBET fordítása


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék